Ha Fekete Györgyre pillantok, mindig megcsap valami a hetvenes évek eszpresszóinak állott levegőjéből. A szimpla, amit kis üvegpohárkába tölt ki a fityulás, fehér köténykés kisasszony, a piros szkájbőr bútorok tolakodó színe, a padlóra lerakott mettlachi kockák költői kavalkádja. Pedig ez igazságtalanság. Mert
Fekete György azokban a nagyon nehéz időkben igazán komoly, jól fizető, nagy presztízsű munkákat kapott.
Menő külföldi kiállítások, jelentős múzeumok tárlatai, fontos épületek – ráadásul sorozat a Magyar Televízióban, iskola igazgatása, nem lehet rá panasza.
És aztán a rendszerváltáskor az a hibátlan átzsilipelés kultúrpolitikusnak – hiába, a jelen már a múlt méhében kifejlődik. És akkor még azt az ügyes fordulatot fel sem emlegettük, miként lett az általa liberálisnak tartott Orbán Viktor erős kritikusából föltétlen híve, majd egyik legnagyobb kedvezményezettje a Művészeti Akadémiával.
De tartsunk egy kis időrendet, amikor felidézzük rendszereken átívelő karrierjét A magyar szürke 48 árnyalata című könyvünk alapján.
Hivatalos életrajza impozáns
1932. szeptember 28-án született Zalaegerszegen. Édesapja református lelkész. Édesanyja tanítónő. Első felesége műszaki könyvgrafikus. Felesége halála után, 1994-ben ismét megnősül, Sunyovszky Szilviát, a gyönyörűséges színésznőt veszi el, aki 1991-től kultúrdiplomata. Tegyük hozzá, mert ennek lesz még jelentősége, egy időben Orbán Viktor személyes szóvivője. Az ilyesmi nagyon hasznos tud lenni egy háztartásban, ha van.
„1952-ben érettségizett a Bánki Donát Kohóipari Technikumban. A Magyar Iparművészeti Főiskola Belsőépítész Karán folytatta tanulmányait, 1957-ben szerzett belsőépítészi oklevelet. 1958-tól hat éven át az Általános Épülettervező Vállalatnál dolgozott, tervező, műteremvezető, majd irányító tervező beosztásban. 1964-ben a tervezők közül elsőként lépett ki az állami alkalmazotti szférából, s lett magántervező. 1980 és 1983 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója. Állásából – saját értékelése szerint - politikai okokból bocsátották el, ezután három éven át az Idea Iparművészeti Vállalat művészeti vezetője. 1986-tól ismét magántervező. 1990. június 1-jétől 1994. február 1-jéig, nyugdíjba vonulásáig, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban a kulturális területet felügyelő helyettes államtitkár. Szakmai tevékenységét számos épület, kiállítás őrzi itthon és külföldön, munkái a világ ötvenegy országába jutottak el. 1961 óta külföldi kiállításokat tervezett és rendezett, száztizenhét magyar pavilont épített fel. Többször dolgozott Lipcsében, Moszkvában, Damaszkuszban, Prágában, Bécsben, Párizsban, de részt vett tokiói, torontói, chicagói, kuvaiti, athéni stb. kiállításokon is. Magyarország legtöbb múzeumában és kiállítótermében dolgozott, így többek között tervezője volt a Néprajzi Múzeum állandó kiállításának és a Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának. Számos épület belsőépítésze; iskolák, művelődési házak, templomok, múzeumok, színházak, áruházak, bankok és egyéb épületek tervezője.”
Hiába a tehetség helyet kér magának a nap alatt. Most persze lehetne arról lamentálni,
kegyeltje volt-e a Kádár rendszernek vagy sem,
esetleg üldözöttje, vagy egy olyan szakember, akit békén hagytak, mert munkáját a kor színvonalán, megfelelően végezte – ezért rendesen meg is fizették, mindenki jól járt.
Bár szűkszavúnak nem mondható parlamenti életrajzából nem derül ki, kapott Munkácsy-díjat, és 1984-ben (Orwell) a Népköztársaság Érdemes Művésze lett. Ó, de hol vagy már, te sötét népköztársaság. Feketének ez a kor adatott meg alkotásra, hát kihasználta a lehetőségeket, nem kell mindenben a politikai ármányt keresni. Az meg egészen más kérdés, hogy mint a „szabad világ” kulturális hatalmassága, ő mindent megtett, megtesz-e azért, hogy akiknek meg ma adatott meg alkotni, azok kiteljesíthessék képességeiket.
Vagy törekvése arra irányul, hogy az ideológiailag megbízható kebelbéliek jussanak lehetőséghez, de aztán abból minél többhöz, miközben a többiek meg próbálkozzanak máshol. Ez már nem a Kádár-kor lagymatag puhasága, itt harc folyik az élettérért, óh, pardon, a kenyérért.
Fekete tudott sokat dolgozni, a Kádár-rendszerben állítólag csak egy megrendelést utasított vissza, azt sem politikai okok miatt. Károly herceg, a brit trónörökös tiszteletére egy kastély belsejét kellett volna megépítenie, és olyan elképesztő összeget ajánlottak a tervezésre, ami a többszöröse volt annak, amit egy múzeumra vagy más kiállításra költöttek. Így elmondása szerint morális okok miatt visszautasította a felkérést. Mindezt saját szíves, szóbeli közléséből tudjuk és nincs okunk benne kételkedni. Így szegény brit trónörökös lemaradt arról, hogy egy eredeti, Fekete-tervezte belsőben hajtsa állomra potenciálisan koronás fejét.
Mindenesetre, a szocializmusban is jól működő kapcsolatrendszerét bizonyítja, hogy 1980-ban a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója lett. Három év múlva ugyan elbocsátották, ő politikai okokat emlegetett, mások szerint egyszerűen szakmai nézeteltérése támadt az Iparművészeti Főiskola rektorával, de a kettő lehet ugyanaz. De szerencsére nagy baj ekkor sem érte. Egy állami cég, az Idea Iparművészeti Vállalat művészeti vezetőjeként örvendeztethette meg a szépre szomjazók seregét új és új alkotásokkal.
De aztán jött a rendszerváltás, és a paklit újra megkeverték. Ám Fekete ismét erős lapokat tudott húzni. Egy a Magyar Narancsban megjelent portré szerint „Fekete rendszeresen úgy beszélt, mint egy mindentudó kulturális próféta.
Keresztény-nemzeti vátesznak képzelte magát,
aki visszahozza a művészetbe a kommunizmus által onnan kiűzött kereszténységet. A hozzászólásai ugyanakkor sokakat meggyőztek hozzáértéséről, így 1990-ben az Antall-kormányban ő lett Andrásfalvy Bertalan Művelődési és Közoktatási Minisztériumában a kulturális helyettes államtitkár.”
A jobb memóriájúak még emlékezhetnek erre a korszakra, az erősebb idegzetűek tán fel is idézik a korai kulturkampf állomásait.
Egy akkori MDF-es képviselő szerint Makovecz Imre építésszel különlegesen jó kapcsolatot ápolt, hiszen a hasonló a hasonlót vonzza, és helyettes államtitkárként már 1992-ben harcolt a Makovecz által alapított, majd később általa elnökölt, és alaptörvényi pozícióba segített Magyar Művészeti Akadémia (MMA) jogaiért.
Érték persze e korai politikus korszakában apróbb kudarcok. Például igazán szerette volna, ha az MMA bekerül az akkor készülő akadémiai törvénybe. De Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének ellenállása miatt végül csak azt sikerült elérni, hogy az MTA mellett alapított szervezet, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia sem került bele a törvénybe -
a dögöljön meg szomszéd tehene/akadémiája elv szép példájaként.
Más kérdés, hogy aztán a második Orbán-kormány idején fényes elégtételt vehetett mindezért. Ma akadémiája kétharmadilag alaptörvényben rögzített, még ha csak gránitszilárdságúban. És tudjuk, hogy ez a gránit porlik, mint a szikla, de akkor is.
Intézmények, pénz, kegydíj – egy politikai kapcsolatai alapján jól körülírható társaságnak.
Persze Feketét hiba lenne úgy leírnunk, mint aki mindig hibátlanul tudta, hová kell állni. Ezekben a zavaros évtizedekben bizony könnyen mellényúl az ember. Még az olyan rutinos rókákkal is előfordul az ilyesmi, mint e cikkünk hőse.
Voltak azok a boldog békeidők, amikor egy viszonylag stabil fenék szilárdan állt felettünk. Csak éppen oda kellett férni a tülekedésben, ez persze nem mindig volt egyszerű. De legalább a fenék az biztos volt. Aztán jött ez a változásdolog és összevissza keveredtek a testrészek. Pedig hányan, de hányan nyújtották már a nyelvüket egy nyalintásra, csak éppen nem lehetett már pontosan látni, hogy az az alfél, amely éppen jutott, holnap még meglesz-e.
Itt volt pártja, a KDNP. Szilárdnak tűnt, hiszen, ha kicsit képzavaros lesz ezen hasonlatunk is, mégiscsak egy kétezer éves kősziklára épült. De a szikla megingott, a párt komoly botrányok közepette, többfelé hasadt. 1997-ben megszűnt a parlamenti frakció, Fekete Giczy Györggyel tartott. Akkor mindketten biztosak voltak benne, hogy semmiképp sem szabad a Fidesszel szövetkezni. Giczy ezt valószínűleg még ma is így gondolja, valószínűleg ezért is szorult ki teljesen a politikából.
Fekete jobbról előzött és hamarosan a KDNP alelnöke lett. Visszaemlékezők szerint a különféle KDNP-s üléseken folyamatosan
a liberális mételynek tartott Fideszt ostorozta, aki elrabolja a jobboldalt a valódi nemzeti érzésűektől.
Az idő malmai lassan őröltek. Orbán csillaga – hogy más testrészt most ne említsünk – nemcsak felemelkedni látszott, hanem megszilárdulni is.
A Fekete-Sunyovszky házaspár a 2002-es, valóban húzós választási küzdelem előtt már nem tartotta „liberális mételynek” a Fideszt, vagy legalábbis ismét beletörődött a megváltoztathatatlanba. Mondják, ezekben az időkben szeretett volna már barátkozni Orbánnal – akinek kétségtelenül akadtak deficitjei a művészvilágban.
De első körben nem a harcedzett belsőépítész és kultúrpolitikus kelt el, hanem felesége, az egykori színésznő, majd később a szlovákiai magyar intézet vezetője, Sunyovszky Szilva. Ő 2003-ban Orbán Viktor személyes szóvivője lett, hivatalos titulusa civil kapcsolatokért felelős tanácsos. Aki szép mosollyal megédesített igazán emberi beszámolókat tett közzé Orbán életéről, egy súlyos vereség után nem árt az emberi arcot is felmutatni.
Mindenesetre felesége révén Feketének sikerült a mindent eldöntő Orbánnal barátkoznia.
Az új időknek új szele az, hogy aki a kedves vezető barátságát bírja, az kap valamit. Nagykövetséget, földbirtokokat, ügyészséget, vízműveket. És a többi. És persze van, aki művészeti akadémiát.
S bár a szélsőjobbal kacérkodó, a mai kormányoldal jelentősei előtt nagy tekintéllyel bíró Makovecz időközben elhunyt, Fekete György zökkenőmentesen vette át a helyét, s gyorsan megszerezte a Műcsarnokot, hozzá a Vigadót, ráadásnak még egy szép Hild tervezte villát. Hozzácsaptak vagy 4,5 milliárd forintot, életjárdékot a tagoknak, NKA-pénzeket legutóbb – most már csak alkotni kellene valami maradandót.
Az ars poetica pedig? A művészeti akadémiában szempont a „nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség” (…)„aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem”. És, hogy mi a gyalázás? Nos, hogy ki gyaláz, azt mi mondjuk meg. És hogy semmi kétségünk se maradjon a szellemiséggel kapcsolatban, jegyzi meg a már sok mindent látott belsőépítészünk „számolnunk kell azzal, hogy például Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk”.
Ilyen ez a Fekete.
Dési János
(Képek: librarius.hu, origo.hu, partiotaeuropa.hu)
