Az utóbbi napokban nagy kereslet támadt a katolikus egyház bírálatára, amiért Erdő Péter azt találta mondani, az egyház azért nem fogadhat be menekülteket, mert akkor embercsempészetet követne el. Ez a dolog nyilvánvalóan nem igaz. Az embercsempészetet csak akkor lehet elkövetni, amikor
- illegális határátlépésben segédkezünk,
- valamint amikor anyagi haszonért biztosítunk szállást a migránsoknak.
Ezek egyike sem áll a katolikus egyházra, mint ahogy semelyik másikra sem. A bíboros legalábbis tájékozatlan, és azóta már finomított is az álláspontján.
De ettől eltekintve jogos-e kriktika az Erdő-nyilatkozat miatt? A dolog még a Guardianhoz is eljutott, a legfelháborítóbb egyházi nyilatkozatnak nevezte, kifejezezve reményét, hogy Ferenc pápa majd jól elbeszélget az esztergom-budapesti érsekkel.
És akkor mi van, ha nem beszélget el? A véleményük nyilván nem egyezik, de azért bírálni valakit, mert valamit nem csinált? Egyáltalán kellett volna neki tennie valamit?
Tartozik nekünk valamivel a katolikus egyház?
Röviden válaszolva: nem. Három ok miatt sem.
1. A katolikus egyház (és a baptista, a református, a rabbinista, a buddhista, a krisnás, etc.) nem tartozik semmit tenni a kedvünkért. Se menekültügyben, se másban. Ha akar, és ezzel nem sérti a hatályos törvényeket, akkor tesz. Ha nem, akkor nem. Semmi közünk hozzá.
A katolikus egyház ma Magyarországon (Semjén, Harrach és Orbán urak kívánsága ellenére) nem tölt be közhatalmi szerepet, és közfeladatokat is mértékkel lát el. Talán még az is sok: nem kellene még arra buzgatni, hogy kapja vissza a középkor után elveszített feladatait, mert ahhoz majd jogkörök is járnak.
A katolikus (illetve bármelyik) egyház ma civil szervezet, egy a sok közül,
bár kétségtelenül privilegzált helyzetben, de nem tartozik állami feladatokat ellátni. Tagjain kívül senkinek nincs semmilyen beleszólása a dolgaiba, leszámítva az állam törvényességi felügyeletét, meg az esetleg kiszervezett feladatokkal való elszámolást.
Cserébe a katolikus egyház se szólhat bele senki más életébe, aki nem tagja a szervezetnek. És ez így vagyon jól. Erdő Péter - becsületére legyen mondva - be is tartja ezt a felosztást. Nem követel magának beleszólási jogokat az állam polgárainak életébe, miközben az egyháztörténetre korántsem ez volt a jellemző. Cserébe az állam kiad - és megfizet - bizonyos feladatokat, mint a műemlékek fenntartása, valamint egyes oktatási és szociális intézmények működtetése.
Igen sajnálatos módon, fizetünk nekik közpénz a hitéleti feladatok ellátására is, amihez aztán végképp semmi közünk pedig. Azt a híveknek kellene finanszíroznia; azoknak, akiket érint.
Ezt leszámítva azonban
szerepzavar a menekültek ellátását a katolikusokon számonkérni.
Ha ez feladat, akkkor állami feladat: bíboros-érsek viszont se nem belügyminiszter, se nem kormányfő, és még csak nem is a felettes énjük, és ez is így van jól.
Abszurd dolog kívülől számonkérni a katolikusokat
- a menekültek ellátása,
- a nő papság nem engedélyezése,
- az egynemű házasság megtagadása,
- az abortusz vagy a fogamzásgátlás tiltása miatt.
Ha valakinek ezek nem tetszenek, nincs más dolga, mint kilépni az egyházból. Az egyházon belülieknek viszont
joguk van úgy gondolkodni, ahogy nekik tetszik, bármennyire irracionális is. Egészen addig, amíg ezeket nem tennék kötelező normává a kívülállók számára is.
A problémák majd ott kezdődnek. Addig azonban a nem katolikusok előtt legföljebb annyi a tennivaló, hogy egy választáson olyan pártokra szavaznak, amelyek nem kívánják erősíteni az egyház társadalomban betöltött szerepét.
Ehhez szorosan éppen nem tartozik hozzá, hogy feladatokra kötelezzük őket, pl. a menekültügyben.
2. Különösen érdekessé az teszi a dolgot, hogy a katolikus egyház szerep(nem)vállalását bibliai hivatkozásokkal éri kritika. De hát milyen tekintélye lehet egy innen-onnan összeollózott ókori valllási iratgyűjteménynek? Az Ószövetség szövegei egymással vannak ellentmondásban, az Újszövetség iratai időnként saját maguknak is ellenmondanak: a XXI.század elején
semmi alapja nincs, hogy a Szentírást szentírásnak tekintsük.
Egy transzcendesnek nevezett dologhoz nincs köze a létező világnak (és amennyiben lenne, úgy már nem lenne transzcendens). De hogy nem transzcendens, azaz a létező világ része, arra egyszerűen semmilyen adat nem került elő az utóbbi kétezer évben. (És más vallásokat is beleérve az írott történelem egészében sem.)
Egy fiktív próféta, vagy még inkább egy kudarcba fulladt és kivégzett világvége-prédikátor alakja köré szőtt mítoszok és mesék miért bírnának olyan tekintéllyel, hogy két évezreddel később is számonkérhetők lennének mai közszereplőkön? Ezek nem isteni parancsolatok (Isten léte kevésbé valószínű, mint a Loch Ness-i szörnyé, ha ugyan nem önellentmondás), nincs szakciójuk, mert nincs túlvilág, tekintve, hogy a lélek nem halhatatlan. Semmilyen tény nem mutat ezek ellenkezőjére.
Nem az a probléma a katolikus egyházzal, hogy ókori, közel-keleti mesegyűjtemény szentenciáinak nem tesz eleget, hanem az, hogy egyáltalán figyelembe veszi, és terjeszti őket.
Ilyen tekintetben semmi nem különbözteti meg őket az ezotévés látnokoktól, a kanálhajlítóktól, az oltásellenesektől, a homeopatáktól vagy egyéb csodadoktoroktól.
Azonban - bár ezek kétségetlenül egytől-egyig sötét babonák - megakadályozni mégsem lehet ennek propagását. Igaza volt Chestertonnnak: "amikor az emberek nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben sem hisznek, hanem bármiben". Az ateizmusnak tehát van értelme, a harcos ateizmusnak viszont nincs: az emberek meggyőzhetetlenek vallási ügyben. Pál apostol nem titkolta, hogy "a hit a remélt dolgok valósága, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés."
De aki elhiszi, hogy a remélt dolgok csak azért vannak, mert ő reméli, és bizonyos dolgok akkor is léteznek, ha azokra semmi nem utal, azt nem lehet rávezetni álláspontja tarthatatlanságára.
Mit lehetne kezdeni azzal, aki elfogadja, hogy a feltámadás lehetséges, a víz borrá, a bor meg vérré változik?
Komolyan az a legnagyobb baj a katolikus egyházzal, hogy nem tesz eleget finoman szólva is kétes hitelű ókori iratokban szereplő fiktív alak kívánalmainak? Ezeket soha, senki nem tartotta be. És miért is pont azokat kellene betartani?
3. Közkeletű tévedés, hogy azért, mert Európa a keresztény értékeken alapul. Nem. Európában kétségtelenül vannak magukat kereszténynek vallók, nem is kis számban (bár például a spanyol hívők száma az utóbbi 20 évben megfeleződött, a britek, a csehek, meg a skandinávok között meg máris többségben vannak az ateisták), valamint a kontinens országainak történelme évszázadokok át keresztény ideológiával átszőve zajlott, de Európa már rég elveszítette vélt identitását.
Egyfelől azért, mert ilyenje nem is volt neki: az egyes emberek hite és a ceremoniális körítés még nem jelent identitást. Európa sokkal inkább a Római Birodalom meghatározotságait vitte tovább (részben kétségtelenül a katolikus egyház közreműködésével), és az itt lakók élete szabályozása a római jogon alapszik.
Valamint azért történt egy s más az utóbbi 500 évben, noha a tradícionalisták szívesen kitörölnék a racionalitásnak, a tudományos forradalomnak, meg a felvilágosodásnak még az emlékét is. Természetesen sokkal kényelmesebb volna visszatérni az antropocentrikus világképhez, amelyben nincs valós halál, ellenben egy jóságos apafigura vigyáz a teremtményeire - ez pillantnyilag nem látszik lehetségesnek.
Európa ma már nem keresztény, hanem elsősorban szekuláris.
Lakóinak életét nem a keresztény morál, hanem a pozítív jog szabályozza, amelynek alapelvei a római jogból származnak. És az erkölcsnek nevezett íratlan (valamint folyton változó) szabályok is az antik rómaiktól veszik a princípiumaikat: a szabadságot, a méltóságot és a tisztességet.
A szélsőjobboldal (beleértve a magyarországi kormánypártokat) a közel-keleti bevándorlástól a keresztény Európát félti.
Átaludhatták az utóbbi néhány száz évet. A Nyugat-Európában kétségtelenül létező iszlamizmus nem templomokat robbant, hanem vonatokat, metrót vagy újságszerkesztőségeket. A mohamedán fundamentalistáknak több eszük van, mint a hasonló keresztényeknek: fölismerték régen, hogy a másik irracionalitás nem ellenfél, sőt, sok bennük a közös.
Az iszlamisták opponense nem a kereszténység, hanem a világi állam, amely
- a lehető legkevésbé korlátozza a szabadságot (hacsaknem éppen a keresztény Európa védelmére hivatkozva),
- minden polgárának (sőt, a nem állampolgárainak is) biztosítja (vagy legalább nem teszi lehetetlenné) a méltóságot,
- és mindenkitől megköveteli a tisztességet (hogy legalább ne ártson).
Ellenben éppen
a kereszténységre hivatkozó magyar kormány korlátozza a személyes szabadságot,
hogy ezzel is védje Európát, és éppen az bánik legrészvéttelenebbül az átutazó szíriaiakkal. Ebből is látszik, hogy a részvét, meg a humanitás nem keresztény, hanem általános emberi erény, és időnként azok birtolkolják legkevésbé, akik leginkább hivatkoznak rá.
Kereszténység nélkül Európa ma már jól meglenne: az csak díszlet a szekuláris kontinensen. Pápák halálakor, választásakor, temetésekor lenyűgöző látni a későókori, középkori külsőségeket, ám az egyház mára messzire került az európai problémáktól. Ezt ismerte föl az argentin Bergoglio bíboros, amikor se a ceremóniákhoz, se a dogmává merevedett hagyományokhoz nem látszik ragaszkodni, bár mind a konzervatív egyház, mind annak hívei mereven ellenállnak a megújulásnak.
Az egyház végképp anakronisztikus képződmény. Történelmi látványosság. Aki akarja, az persze elfogadhatja az iránymutatásukat, nem tilos, csak értelmetlen. Az asztrológiában is lehet hinni, míg a többieknek nem ártunk vele. És aki akar, az számon kérhet bármit egy civil szervezeten, az se tilos, de az is értelmetlen. De azon elgondolkodhatunk, milyen bizonytalan hagyományokra, kétes és hamisított dokumentumokra, fiktív szereplőkre hivatkozva szólítjuk föl őket arra, amihez semmi közük.
És hogy mennyire tiltakoznánk akkor, ha a feladatokhoz jogokat is vindikálnának maguknak.
