Ma hajnalban csatakosan riadtam fel legszebb álmomból, mégpedig azon felismerés hatására, hogy te jó isten, már megint nem utálok különösebben senkit, nem egy kellemes érzés, elhihetik. A madarak édesen csicseregtek, a nap kelt felfelé, a kávé olasz volt és selymes tapintású – de aztán eszembe jutottak országunk kedves vezetői, és máris sokkal jobban éreztem magam.

Na ja, mondhatja erre bárki, legyen ez az én egyéni szociális problémám, valahol én is bevándorló, betelepülő, vagy ahogy nálunk, itt falun mondják: bebíró vagyok. Ez persze nem a békebíró idétlen rövidítése, épp ellenkezőleg, eleinte a falu is afféle felforgatókat látott bennünk, „pestiekben”, amely tájjellegű szakkifejezés Monoszlón egyben a zsidók valamivel píszíbb szinonímája is.

Itt korábban egyetlen zsidó család élt, ők voltak a fűszer, zöldség, gyarmatáru, de olyan koldusszegények, hogy annak idején, 1996-ban, még mi is meg tudtuk venni az egykori házukat, amelyben se villany, se folyóvíz, se más úri huncutságok nem voltak találhatók. Persze kinek is vezették volna be ezeket, a ház 1944 tavasza óta lakatlanul állt. (A helyi nazarénusok gyűltek benne össze hétvégente, de aztán ők is továbbálltak, átköltöztek Szentantalfára, így végül velük alkudtunk meg. Pont annyiba került, amennyit a Magyar Hírlaptól kaptam végkielégítésként, amikor az új főszerkesztővel, Gazsó L. Ferenccel nem sikerült megkedvelnünk egymást.)

De ennél nagyobb gond is van ebben a zsákfaluban: egyetlen cigánycsalád sem lakik itt, és így valóban

nem könnyű felszítani az etnikai gyűlöletet.

(Bár igény, az lenne rá.)

Még ennél is szörnyűbb – de nem ér visszaélni azzal, amit most mondok –, hogy mi az ideérkezésünk óta egyáltalán soha nem zártuk be a házat, pedig van, hogy fél évig az orrunkat se dugjuk le Monoszlóra. Olyankor itt sötét van és hideg, a Bahamákon gyűlölködünk, Mekszikóban, Párizsban, Budapesten, New Yorkban. (Bár újabban ott sem, amióta a globális felmelegedés közepette mínusz húsz fokok süvítenek az East River felett.)

A másik súlyos gond, hogy a bennszülöttek Monoszlón

nemigen olvasnak újságot, így gyakorlatilag fogalmuk sincs, éppen kit kellene gyűlölniük,

sőt, a kocsma is rég bezárt, ahol a férfiak mindezt élőszóban megbeszélhetnék. (Nem éppen érdeklődés, hanem fizetőképes kereslet hiányában.) Tizenegy megfelelő életkorú és fizikai állapotú férfi hiányában stadiont sem épített még nekünk a kormány, s ugyanezen okokból nincs zsinagóga sem. (Egyelőre.)

Arra viszont nem esküdnék meg, hogy errefelé nem néznek tévét a népek. Ugyan itt a völgyben nemigen lehetne komolyabb antenna nélkül fogni a földi sugárzású kormánypropaganda-csatornákat, ahhoz kábé olyanok kellenének, amilyeneket Houstonban állított fel magának a NASA, de kisméretű tányérantenna azért nagyjából minden házon akad, igaz, többségük rég elrozsdált már, nemigen használhatják őket. Amúgy meg bortermelő vidék a miénk, és bárhogy erőlködnek is a népek,

nehezen jut el hozzájuk a nagyívű felsőbb üzenet.

Persze elvileg ők sem szeretik a másfajta embereket, de hogy most épp miért kéne gyűlölniük őket, arról nagyjából fogalmuk sincs, bármilyen szomorú is ezt megállapítani.

Legutóbb akkor gyűlöltek egy icipicit intenzívebben, amikor – hosszú-hosszú várakozás után – lejött ide a Semjén Zsolt, és felavatta nekik az országzászlót, de ennek is megvan már vagy négy éve, és azóta – szégyen ide vagy oda – még az Európai Unió kék lobogóját is kiteszik az egykori tanácsháza (egyben ex-posta) homlokzatára. Azt is megszokták már az emberek, mint például az alatta lévő piros telefonfülkét, amelyben évszámra nem emeli fel a kagylót senki sem.

Mi, pesti bebírók, úgy is mint zsidók, persze azért igyekeztünk itt is elhinteni a gyűlölet magvait, nem is minden eredmény nélkül, s a kezdetekben voltak is némi súrlódások. De mára ezek is elcsitultak, végülis annyit felfogtak, hogy nem mi csökkentettük nekik a rezsit, a kocsijaink is kezdenek tinédzserkorba lépni, például az enyém hovatovább már 16 éven felülieknek szóló filmeket is nézhetne az autósmoziban. Mi már – a helybéliekkel együtt – azon is harsányak röhögünk, hogy a befogadott néger terroristák elveszik majd a munkánkat –

hát kinek van itt manapság munkája?

Ami engem illet, én már annyira elkeseredtem, hogy képtelen vagyok bárkiben is felszítani a vad idegenellenes gyűlöletet, hogy a múltkor már, amikor a Fő utcán összefutottunk, az édes Kobak kutyáját sétáltató Ferge Zsuzsával próbálkoztam, de ő meg szegény annyira süket, hogy mindenre csak mosolyogva bólogatott.

Na mindegy, talán majd az új óriásplakátok.

Tardos János