Itt falun most olyan köztes állapot van, se nem háború, se nem béke.

Álmatagon, de bizonyos várakozással telnek a napok, s miközben két rámtörő lomhasági roham között írok egy-egy ilyen beszámolót, eszembe jut, hogy éppen 71 éve szálltak partra Normandiában az első szövetséges csapatok, nem beszélve arról, hogy 48 éve meg kitört a Közel-Keleten a hatnapos háború.

A két dolgot egyéni élettörténetemben az fűzi össze, hogy ez utóbbi esemény miatt anyámmal alig kaptunk látogató útlevelet Franciaországba, ahol egyébként Normandia található.

Mondhatnám hát, hogy Monoszló az én Trouville-om, ahol most éppen

a lövészárkot kéne ásnom, de alig-alig haladok vele.

Nem is az, hogy ennyire lusta vagyok, vagyis nem csupán ez az egyetlen okom a késlekedésre. Itt van még képzeletem parancsokat osztogató Mika őrmestere is. Mintha csak ő állna a hátam mögött, s én az ő utasításait követném.

Ezt a Mika őrmestert nyilvánvalóan az ellenség telepítette hozzánk, de legalábbis nem lehetett a villámháborúszerűen gyors akciók híve, ugyanis mire fertelmes tájszólásban előadott, különlegesen cifra és idézhetetlenül obszcén káromkodásaiból az ember nagynehezen kihámozta, hogy mi is lenne aktuális közlendője lényege, már kettőt vagy hármat lapozni kellett a naptárban, s

ez még a harmincéves háborúban is erősen csökkentette volna kis csapatunk harci értékét, nemhogy a hatnaposban.

Miközben tehát a röhögéstől fulladozva védjük a hazát, az árok még mindig sekélyebb, mint a kéj, amit ásása közben élvezünk. Az ellenség akár görkorcsolyával is jöhetne, sima ügy.

Itt van például a közvilágítás ügye. Nálunk még mindig afféle régimódi, úgynevezett működő közvilágítás van, ami nyilvánvalóan tarthatatlan állapot.

Betonbakra csavarozott, büdös, fáradt gépolajjal átitatott faoszlopok tartják az ostorlámpákat, amelyek már a kommunizmus hanyatló szakaszában is korszerűtlennek lettek volna mondhatók. De végképp divatjamúltnak számítanak, amióta Tiborcz István a fejébe vette, hogy még az erdei ösvényekre is ledes közvilágítást telepít.

NER + LED = fejlett orbánizmus,

vagyis rögvest eljön a kánaán, persze csak annak, aki a saját lábán áll, és különben is megérdemli.

Sajnos azonban annyit káromkodtunk, tököltünk és hezitáltunk, hogy erről egyelőre lemaradtunk, mert mire nagynehezen elhatároztunk volna magunkat, Orbán veje már – csekélyke kis haszonnal - el is adta közvilágítós cégét, de még a kikötőfejlesztésből is kiszállt. (Ez utóbbi minket nem is érintett közelről, mert csak a legvadabb fideszesek, és esetleg a Liszkay fantáziáltak nálunk a falu vitorláséletének fejlesztéséről: a tópart ide legalább öt kilométer.)

Mikor ezek a tervek így sorra összeomlottak, ahelyett, hogy nekibúsultunk volna, mint más esetekben szoktunk (de olyankor a szilvapálinka azért segít), ezúttal még melegében csaknem rácsatlakoztunk az Orbán Viktor lelki üdvéért misét mondatók országszerte szerveződő hatalmas táborához. Tudtuk ugyan, hogy

csak református templomunk van, és az is omladozik, ami nem is csoda, hiszen állítólag a XII. század végén - a XIII. elején épülhetett, nyilvánvalóan európai támogatással.

Hát ott misét mondatni ugye nem nagyon lehet, mégha egy református nemzetvezetőért is.

Na erre persze rögtön kettészakadt a falu közvéleménye, én meg beálltam a kaddisért kardoskodók gyökértelen, ám a külföldi imperialisták által jelentősen támogatott kis csapatába.

Mika őrmester a háttérben talán még most is cifrán káromkodik.

Tardos János